Zoe a napjait irodában töltötte, és a hét végén néha úgy érezte, hogy elfelejtette, milyen is egy élő dolog. Ezért elvégzett egy méhész tanfolyamot, és tavasszal felvitt két kaptárt a háza tetejére, egy emelettel egyszerre. Az első nyár csalódás volt. A méhek nagyon kevés mézet csináltak, és júliusban egy raj elhagyta az egyik kaptárt, és sötét, zümmögő fürtként letelepedett egy szomszéd erkélyén. Brandt úr, aki alattuk lakott és félt a méhektől, az egész házban mindenkinek panaszkodott, a postást is beleértve, akit senki sem kérdezett.
Zoe a lassú úton tanulta meg a türelmet. Megtanult füstöt használni, nyugodtan és kis mozdulatokkal dolgozni, és sokáig ülve figyelni a kaptár bejáratát, ahol a méhek úgy jöttek-mentek, mint apró utasok egy nagyon forgalmas pályaudvaron. Ősszel bekopogott Brandt úr ajtaján, és adott neki egy üveg mézet. Brandt úr úgy vette át, ahogy az ember egy kis állatot tart a kezében, és csak később, egyedül a konyhájában kóstolta meg. A méz olyan volt, mint az utcájuk hársfái, mint a júliusi esték és a nyitott ablakok. A következő nyáron felmászott a lépcsőn a tetőre, kissé sápadtan, egy vödör vízzel a kaptáraknak.