Zoe a napjait irodában töltötte, és a hét végén néha úgy érezte, hogy elfelejtette, milyen is egy élő dolog. Ezért elvégzett egy méhész tanfolyamot, és tavasszal felvitt két kaptárt a háza tetejére, egy emelettel egyszerre. Az első nyár csalódás volt. A méhek nagyon kevés mézet csináltak, és júliusban egy raj elhagyta az egyik kaptárt, és sötét, zümmögő fürtként letelepedett egy szomszéd erkélyén, mint egy gondolat, amelyet senki sem kért. Brandt úr, aki alattuk lakott és félt a méhektől, az egész házban mindenkinek panaszkodott, a postást is beleértve, akit senki sem kérdezett.
Zoe a lassú úton tanulta meg a türelmet. Megtanult füstöt használni, nyugodtan és kis mozdulatokkal dolgozni, és sokáig ülve figyelni a kaptár bejáratát, ahol a méhek úgy jöttek-mentek, mint apró utasok egy nagyon forgalmas pályaudvaron. Ősszel bekopogott Brandt úr ajtaján, és adott neki egy üveg mézet. Brandt úr úgy vette át, ahogy az ember egy kis állatot tart a kezében, és csak később, egyedül a konyhájában kóstolta meg. A méz olyan volt, mint az utcájuk hársfái, mint a júliusi esték és a nyitott ablakok, mint minden, amiről egész nyáron panaszkodott. A következő nyáron felmászott a lépcsőn a tetőre, kissé sápadtan, egy vödör vízzel a kaptáraknak.