Kofi tizenkét éves volt, és egy strand közelében lakott, ahol a tengeri teknősök minden júniusban lerakták a tojásaikat. Minden évben nézte, ahogy az apróságok éjszaka kikelnek, és lemásznak a meleg homokon a tengerhez, az egyetlen fény vezetésével, amely valaha számított, a vízen táncoló holdfényével. De idén egy új szálloda egész éjjel égve hagyta a lámpákat, hosszú, fehér fényözönt, amely színpaddá változtatta a strandot, és amikor a teknősbébik kijöttek a homokból, a fényes ablakok felé másztak, a tenger helyett, kicsi, elszánt sorokban.
Kofi nem tudott aludni. Éjjelről éjjelre a barátaival vödrökben vitte a teknősbébiket a vízhez, apró úszók százai kaparták a műanyagot. Nappal aláírásokat gyűjtöttek a szomszédoktól, és levelet írtak a szálloda vezetőjének, aki udvariasan azt válaszolta, hogy nagyon elfoglalt. Egy éjjel a vezető végre maga is kijött a strandra. A jó cipőjében állt a sötétben, és látta, hogy teknősbébik százai mennek rossz irányba, a saját ablakai felé, mintha egy nagyon szép tévedést építettek volna nekik. Egy ideig egyáltalán nem szólt semmit. „Teknőszezonban kilenctől hatig lekapcsolom a lámpákat”, mondta csendesen.
Másnap éjjel teknősbébik százai másztak a holdfényes vízhez, Kofi és a barátai pedig leültek a homokra, és egyszer nem volt mit cipelniük.