Egy napsütéses szombaton a hétéves Mia a parkban tanult biciklizni. Az apja mögötte futott, és két kézzel fogta a nyereg hátulját. Mia nagyon ideges volt. „Ne engedj el!”, könyörgött. „Nem engedlek el”, ígérte az apja. „Itt vagyok mögötted.”
A bicikli balra, majd jobbra billegett, de Mia tovább tekert. Lassan, anélkül, hogy észrevette volna, gyorsabban kezdett menni. A szél a hajába kapott, és hirtelen nevetni kezdett. Hosszú pillanat múlva odakiáltott: „Apa, még tartasz, ugye?” Nem jött válasz, ezért átnézett a válla fölött.
Az apja messze mögötte állt, az ösvény közepén, és integetett. A keze üres volt, és ő is nevetett. Mia megingott, de nem esett el. Nagy kört tett a tó körül, és pont előtte állt meg. „Elengedtél!”, mondta. „Két perce”, mondta az apja büszkén. Mia gondolkodott egy másodpercig. „Még egyszer”, mondta.