Fényes szombat reggel volt, és a hétéves Mia a parkban tanult biciklizni. Az apja mögötte kocogott, egyik kezét a nyergen tartva, és megszakítás nélkül biztatta. Mia azonban nem hallgatott rá. Csak a földre tudott gondolni, amely nagyon messze és nagyon keménynek látszott. „Ne engedj el!”, könyörgött. „Nem engedlek el”, ígérte az apja. „Itt vagyok mögötted.”
A bicikli egyik oldalról a másikra lengett, de Mia valahogy tovább tekert, és lassan sebességet gyűjtött. A szél a fülében süvített, az ösvény kigördült előtte, és anélkül, hogy igazán eldöntötte volna, nevetni kezdett. Hosszú pillanat múlva kiáltott: „Apa, még tartasz, ugye?” Senki nem válaszolt, ezért megkockáztatott egy pillantást a válla fölött.
Az apja messze mögötte állt, az ösvény közepén, és mindkét karjával integetett. A keze teljesen üres volt, és annyira nevetett, hogy kétrét kellett görnyednie. Mia veszélyesen megingott, de a nyeregben maradt. Széles kört írt le a tó körül, és lihegve fékezett előtte. „Elengedtél!”, vádolta. „Két perce”, mondta az apja sugárzóan. Mia figyelmesen végiggondolta. Aztán megfordította a biciklit. „Még egyszer”, mondta.