Fényes szombat reggel volt, és a hétéves Mia a parkban tanult biciklizni. Az apja mögötte kocogott, egyik kezét a nyergen tartva, és szüntelen biztatással bombázta, amelyet ő ebben az állapotban képtelen volt meghallani. Csak a földre tudott gondolni, amely feltűnően messze és feltűnően keménynek látszott. „Ne engedj el!”, könyörgött. „Nem engedlek el”, ígérte az apja. „Itt vagyok mögötted.”
A bicikli riasztóan lengett egyik oldalról a másikra, de Mia valahogy tovább tekert, és fokozatosan a lengés valami egyenes vonalhoz hasonlóvá szelídült. A szél a fülében süvített, az ösvény kigördült előtte, és mielőtt igazán eldöntötte volna, már nevetett. Hosszú pillanat múlva kiáltott: „Apa, még tartasz, ugye?” Senki nem válaszolt, és ez a csend, nem pedig bármilyen zaj késztette arra, hogy megkockáztasson egy pillantást a válla fölött.
Az apja messze mögötte állt, az ösvény közepén, és mindkét karjával integetett, mint aki egy vonatot próbál megállítani. A keze teljesen üres volt, és annyira nevetett, hogy kétrét kellett görnyednie. Mia megingott, de saját megdöbbenésére a nyeregben maradt. Széles kört írt le a tó körül, és lihegve fékezett előtte. „Elengedtél!”, vádolta. „Két perce”, mondta az apja, büszkeségtől sugározva. Mia egy pillanatig mérlegelte ezt az információt, mintha kétes értékű ajánlat lenne. Aztán megfordította a biciklit. „Még egyszer”, mondta.