Fényes szombat reggel volt, és a hétéves Mia a parkban tanult biciklizni. Az apja mögötte kocogott, egyik kezét a nyergen tartva, és szüntelen biztatással bombázta, amelyet ő ebben az állapotban képtelen volt meghallani. Csak a földre tudott gondolni, amely feltűnően messze és feltűnően keménynek látszott. „Ne engedj el!”, könyörgött. „Nem engedlek el”, ígérte az apja. „Itt vagyok mögötted.”
A bicikli riasztóan lengett egyik oldalról a másikra, de Mia valahogy tovább tekert, és fokozatosan a lengés valami egyenes vonalhoz hasonlóvá szelídült. A szél a fülében süvített, az ösvény szalagként gördült ki előtte, és mielőtt igazán eldöntötte volna, már nevetett. Hosszú pillanat múlva kiáltott: „Apa, még tartasz, ugye?” Senki nem válaszolt, és ez a csend, nem pedig bármilyen zaj késztette arra, hogy megkockáztasson egy pillantást a válla fölött.
Az apja messze mögötte állt, az ösvény közepén, és mindkét karjával integetett, mint aki egy vonatot próbál megállítani. A keze teljesen üres volt, és annyira nevetett, hogy kétrét kellett görnyednie. Mia megingott, de saját megdöbbenésére a nyeregben maradt. Széles kört írt le a tó körül, amelynek kacsái riadtan szétrebbentek, és lihegve, több centivel magasabban fékezett előtte. „Elengedtél!”, vádolta. „Két perce”, mondta az apja, büszkeségtől sugározva. Mia egy pillanatig mérlegelte ezt az információt, mintha kétes értékű ajánlat lenne. Aztán megfordította a biciklit. „Még egyszer”, mondta.