Hat hónapig Reyes egy fémhéjban élt, amely a Föld körül keringett, és bár a munka számított, könyörtelenül egyhangú volt. Az ellenőrző listák helyettesítették a napokat. Ahogy teltek a hetek, a feladatok közötti csend sűrűsödött, és magányosabbnak találta magát, mint amire bármelyik eligazítás felkészítette.
Egy péntek este a rádiója gyenge jelet fogott egy amatőr frekvencián. Saját képzeletét gyanította, a hosszú küldetések ismert veszélyét, de aztán megkülönböztette egy gyerek hangját, aki lassan és hatalmas gonddal olvasott fel egy képeskönyvet, ahogyan annak olvasnak, aki valóban hallgat. A kislány neve Lila volt. Kilenc éves volt, és az iskolája rádióklubjának tagja egy kis városban, messze lenn, amelynek tagjai nyilvánvalóan az ég felé fordítottak egy antennát, és reménykedtek.
Attól kezdve minden pénteken beszélgettek. Lila tudni akarta, milyen szaga van az űrnek, Reyes pedig, némi gondolkodás után, azt mondta neki, hogy forró fém szaga van. Lila megkérdezte, hangosak-e a csillagok, Reyes pedig elmagyarázta, hogy az űr tökéletesen csendes, bár a csillagok úgy néznek ki, mintha kiabálni szeretnének. Utolsó péntekjén a pályán felolvasta Lilának a könyv végét, és amikor végre leszállt, az első hely, ahová ment, még mielőtt kicsomagolt volna, a rádióklub volt Lila iskolájában, ahol egy kis antenna még mindig az ég felé mutatott, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.