A családban mindenki imádta Rosa nagyi levesét, mégsem fedezte fel soha senki, mitől olyan különleges. Egy vasárnap a nyolcéves Leo úgy döntött, itt az ideje kiderítenie.
„Nagyi, mi a titkos hozzávaló?”
„A kék üvegben van a legfelső polcon”, felelte a nagyi, anélkül hogy felnézett volna a hagymából.
Leo végighúzott egy széket a konyhán, felmászott, és felemelte a fedelet. Az üveg üres volt, egy összehajtott papírdarabot leszámítva. Kinyitotta, és elolvasott egyetlen szót: „Idő.”
„Ez nem hozzávaló”, tiltakozott.
„Várj, és meglátod”, mondta a nagyi.
Hát várt. Nézte, ahogy a nagyi lassan hámozza a zöldséget, kevergeti a fazekat, és egy régi dalt dúdol, amelyet homályosan felismert. Az iskoláról és a barátairól kérdezte, és mesélt a reggeli piaci látogatásáról, hogy ki volt udvariatlan kivel, és mennyibe kerültek a paradicsomok. A leves három teljes órán át lassú tűzön főtt. Amikor végre elkészült, Leo vett egy kanálnyit, lehunyta a szemét, és egy pillanatig gondolkodott. „Olyan az íze, mint az egész délutánnak”, mondta.
A nagyi csak rákacsintott.