A család minden tagja áhítattal övezte Rosa nagyi levesét, és senkinek sem sikerült soha kicsalnia belőle a titkot. Egy vasárnap a nyolcéves Leo, aki az utóbbi időben gyanítani kezdte, hogy a felnőttek szándékosan titkolnak dolgokat, úgy döntött, egyenesen megkérdezi.
„Nagyi, mi a titkos hozzávaló?”
„A kék üvegben van a legfelső polcon”, mondta a nagyi, anélkül hogy felnézett volna a hagymából.
Leo végighúzott egy széket a csempén, felmászott, és egy régész ünnepélyességével felemelte a fedelet. Az üveg üres volt, egy összehajtott papírdarabot leszámítva, amelyet a legnagyobb gonddal nyitott ki. Egyetlen szó állt rajta: „Idő.”
„Ez nem hozzávaló”, ellenkezett.
„Várj, és meglátod”, mondta a nagyi.
Hát várt. Nézte, ahogy a nagyi sietség nélkül hámozza a zöldséget, lassú nyolcasokban kevergeti a fazekat, és egy dallamot dúdol, amelyet szinte felismert. Az iskoláról és a barátairól kérdezte, cserébe pedig mesélt a reggeli piaci látogatásáról: ki volt udvariatlan kivel, és mennyibe kerültek a paradicsomok. A leves három teljes órán át lassú tűzön főtt, miközben az ablak bepárásodott, és a konyhát megtöltötte egy illat, amelyet később évekig próbált újra megtalálni. Amikor végre elkészült, Leo vett egy kanálnyit, lehunyta a szemét, és elgondolkodott. „Olyan az íze, mint az egész délutánnak”, mondta.
A nagyi, aki egész nap arra várt, hogy pontosan ezt hallja, csak rákacsintott.