A család minden tagja áhítattal övezte Rosa nagyi levesét, és senkinek sem sikerült soha kicsikarnia belőle a titkot. Egy vasárnap a nyolcéves Leo, aki nemrég kezdte gyanítani, hogy a felnőttek szándékosan titkolnak dolgokat, úgy döntött, kertelés nélkül felteszi a kérdést.
„Nagyi, mi a titkos hozzávaló?”
„A kék üvegben van a legfelső polcon”, mondta a nagyi, anélkül hogy felnézett volna a hagymából.
Leo végighúzott egy széket a csempén, felmászott, és egy sírt nyitó régész ünnepélyességével felemelte a fedelet. Az üveg üres volt, egy összehajtott papírdarabot leszámítva, amelyet végtelen gonddal nyitott ki. Egyetlen szó állt rajta: „Idő.”
„Ez nem hozzávaló”, ellenkezett.
„Várj, és meglátod”, mondta a nagyi.
Hát várt. Nézte, ahogy a nagyi sietség nélkül hámozza a zöldséget, lassú nyolcasokban kevergeti a fazekat, és egy dallamot dúdol, amelyet szinte felismert. Az iskoláról és a barátairól kérdezte, cserébe pedig a reggelét ajándékozta neki a piacon: ki volt udvariatlan kivel, mennyibe kerültek a paradicsomok, a halárusok közül melyik hazudott a tengerről. A leves három teljes órán át lassú tűzön főtt, miközben az ablak bepárásodott, és a konyhát megtöltötte egy illat, amelyet később évekig próbált majd újra megtalálni. Amikor végre elkészült, Leo vett egy kanálnyit, lehunyta a szemét, és teljes figyelmét az ügynek szentelte. „Olyan az íze, mint az egész délutánnak”, mondta.
A nagyi, aki egész nap arra várt, hogy pontosan ezt hallja, csak rákacsintott.