Márta húsz éve dolgozott egy kis hegyi repülőtér irányítótornyában. De azon az éjszakán tizenegykor leszállt a köd, és a repülőteret be kellett zárni. Minden repülő a földön volt, egyet kivéve.
Abban a gépben ült Ben, egy tizenkilenc éves tanulópilóta, az első éjszakai egyedüli repülésén. „Torony, nem látom a kifutót”, mondta, és remegett a hangja. Huszonöt percre elég üzemanyaga volt. A másik repülőtér túl messze volt.
Márta nyugodtan szólt. „Itt vagyok, Ben. Jól csinálod. Mesélj a kutyádról.” Amíg a fiú beszélt, kézbe vette a telefont. Felhívta a tűzoltókat, a poggyászosokat és a szakácsot, és elmondta nekik, mit tegyenek. Hamarosan tizenegy jármű gördült a kifutóra, és két hosszú sorban megállt, égő fényszórókkal.
„Ben, nézz le. Látsz két sor fényt?” „Látom”, suttogta a fiú. „Jó. Most lassan. Még lassabban.” A kerekek földet értek, és a kis repülő megállt a fények között. Ben remegve és nevetve szállt ki, a legénység pedig tapsolt a ködben. Márta elmosolyodott. „Isten hozott újra, Ben. Legközelebb nézd meg az időjárást.”
