Márta húsz éve dolgozott egy kis hegyi repülőtér irányítótornyában, és szerette az éjszakai műszakot, mert csendes volt. De azon az éjszakán tizenegykor leszállt a sűrű, fehér, sehová sem siető köd, és a repülőteret be kellett zárni. Minden repülő biztonságban a földön volt, egyet kivéve.
Abban a gépben ült Ben, egy tizenkilenc éves tanulópilóta, az első éjszakai egyedüli repülésén. „Torony, nem látom a kifutót”, mondta, és remegett a hangja. Huszonöt percre elég üzemanyaga volt, a másik repülőtér pedig sokkal túl messze. Márta kinézett az ablakon, és csak fehéret látott, mintha a világot kiradírozták volna, a tornyot pedig tévedésből hagyták volna ott.
„Itt vagyok, Ben”, mondta, olyan nyugodtan, ahogy csak tudott. „Jól csinálod. Mesélj a kutyádról.” Amíg a fiú beszélt, a másik kezével kézbe vette a telefont. Felhívta a tűzoltókat, a poggyászosokat és a szakácsot, és elmondta nekik, mit tegyenek. Néhány percen belül tizenegy jármű gördült a kifutóra, és két hosszú sorban megállt, mindkét oldalon egy, égő fényszórókkal, és halvány, kettős fényfüzér jelent meg a ködben.
„Ben, nézz le. Látsz két sor fényt?” Hosszú szünet következett. „Látom”, suttogta a fiú. „Jó. Most lassan. Még lassabban.” A kerekek földet értek, és a kis repülő a fények között gurult ki. Ben remegve és nevetve szállt ki, az egész legénység pedig tapsolt a ködben. Amikor Márta lejött a toronyból, a fiú megkérdezte, honnan tudta, mit kell tenni. A nő elmosolyodott, egy óra óta először. „Isten hozott újra, Ben. Legközelebb nézd meg az időjárást.”
