Yara, aki tizenöt éves volt, és az unokatestvére, Adam, aki tizenhárom, a nyarat a nagymamájuknál töltötték. Egy reggel a nagymama néhány érmét nyomott Yara kezébe, és azt mondta: „Vegyetek nekem sáfrányt a régi piacon, kérlek.” Egyikük sem akart elsőnek útbaigazítást kérni, ezért szétváltak, mindketten titokban biztosak abban, hogy hamarabb megtalálják a megfelelő pultot, mint a másik, és mindketten túl büszkék voltak ahhoz, hogy észrevegyék: a tervnek hibája van.
A hiba a piac volt. Keskeny sikátorok útvesztője volt, hangos az áraikat kiabáló árusoktól, és nehéz a kömény, a bőr és a meleg kenyér illatától. A fűszeres zsákok gyerekmagasak voltak, a ponyvákról rézfazekak lógtak, mint a harangok, és a fény pénzérmék módjára hullott a tetők réseiből. Tíz percen belül mindkét unokatestvér reménytelenül eltévedt. Különböző boltosok megkönyörültek rajtuk, és vidámabb, mint világos útbaigazítást adtak, és mindegyikük teljesen biztos volt benne, hogy neki van igaza.
Merő szerencsével Yara és Adam mindketten, egy órával egymás után, egy apró teás pultnál vetődtek partra, amelyet egy velük egyidős lány vezetett. A neve Sara volt. Forró, édes teát töltött nekik, térképet rajzolt egy szalvétára, és határozottan nem fogadott el pénzt, mintha a tea régi barátok közötti ügy lett volna. Későn értek haza, a sáfránnyal egy papírtölcsérben biztonságban, és egy elmesélni való történettel. A nagymama addig nevetett, amíg meg kellett törölnie a szemét. „Én Sara nagymamájával jártam iskolába!”, mondta.