Elena ötvenkét éves volt, és még soha nem ült repülőn. A fia messze lakott, és a babája, az első unokája, három hetes volt. Háromórás útra szólt a jegye, és a kapunál remegett a lába.
Az ablak melletti helyen, a 14A-n, Theo ült, egy nyolcéves fiú, akinek kártya lógott a nyakában, és egyedül utazott az apjához. „Kéri az ablakot?” kérdezte. „Ezt már hatszor csináltam.” Felszálláskor Elena megmarkolta a kartámaszt, és behunyta a szemét. „A felszállás csak annyi, hogy a repülő nagyon gyorsan fut, amíg a földnek meg nem unja”, mondta Theo. Elena nevetett.
Negyven perccel a felszállás után turbulencia jött, és a pohár a tálcán táncolt. „Ne félj, itt vagyok”, mondta Elena határozott hangon, és megfogta a kezét. „Nem félek”, mondta Theo egészen halk hangon. „Fogom a kezét, mert úgy néz ki, mintha félne.” Egymásra néztek, és kitört belőlük a nevetés.
Az érkezési csarnokban a fia egy kis batyuval állt egy kék takaróban. Elena karjába vette az unokáját. „Repültem”, suttogta. „Érted repültem.”
