Elena ötvenkét éves volt, és még soha nem ült repülőn. A fia messze lakott, és a babája, az első unokája, három hetes volt. Ezért háromórás útra szólt a jegye, és a kapunál úgy remegett a lába, hogy kétszer is le kellett ülnie.
Az ablak melletti helyen, a 14A-n, Theo ült, egy nyolcéves fiú, akinek kártya lógott a nyakában. Egyedül utazott az apjához. „Kéri az ablakot?” kérdezte nyugodtan. „Ezt már hatszor csináltam.” Felszálláskor Elena megmarkolta a kartámaszt, és behunyta a szemét. „A felszállás csak annyi, hogy a repülő nagyon gyorsan fut, amíg a földnek meg nem unja”, mondta Theo. Elena nevetett, és ujjai egy kicsit elernyedtek.
Negyven perccel a felszállás után turbulencia jött: a pohár a tálcán táncolt, és kigyulladt a biztonsági öv jelzése. „Ne félj, itt vagyok”, mondta Elena határozott hangon, és megfogta a kezét. „Nem félek”, mondta Theo egészen halk hangon. „Fogom a kezét, mert úgy néz ki, mintha félne.” Egymásra néztek, és kitört belőlük a nevetés, mert mindketten a másik kedvéért játszották a bátrat.
Utána együtt számolták a rázkódásokat, és nevet adtak a felhőknek. Leszálláskor egy légiutas-kísérő odavitte Theót az apjához, ő pedig megfordult, és kiáltott: „Az a hölgy nagyon bátor volt!” „Te is”, mondta Elena, még remegve.
Az érkezési csarnokban a fia egy kis batyuval állt egy kék takaróban. Elena karjába vette az unokáját, és egy pillanatra elfelejtette a repülőt, az eget és a saját lábát. „Repültem”, suttogta. „Érted repültem.”
