Három évvel korábban egy aszály majdnem elpusztította Tamba, egy száraz dombvidéki falu régi magjait. A nagymamák néhány marék magot megmentettek agyagkorsókban. Most Amina, egy harmincnyolc éves botanikus, egy kis doboznyit vitt belőlük egy trezorba, amely az Északi-sark egyik szigetén egy fagyott hegy belsejében van, ahol az egész világ magjait őrzik biztonságban katasztrófa esetére.
A dobozban piros bab volt, amelyet a nagymamája „a türelmeseknek” hívott, mert évekig tudtak várni az esőre, köles és egy kis csípős paprika, amely sehol máshol nem terem. Az út négy napig tartott: egy kis csónak a folyón, kilenc óra busz, két repülő és egy kisbusz a hóban. Amina, aki még soha nem látott havat, az egész úton a térdén tartotta a dobozt, mint valami élőlényt.
A bejáratnál egy vastag kabátos őr, egy fiatalember dérrel a szemöldökén, beírta egy könyvbe: „Tamba: bab, köles, paprika”, és két kézzel átvette a dobozt. Amina a hosszú, csendes alagútban sétált, polcról polcra elhaladva a sok ország magjait őrző ezüst dobozok mellett, mínusz tizennyolc fokon. A hideg csípte az arcát, a lehelete ott lebegett a levegőben, a lépései nagyon hangosan csengtek, és nagyon kicsinek érezte magát, és furcsa módon nagyon reménykedőnek: e falak mögött ezer még meg nem terített asztal kenyere, rizse és levese várt.
A hazafelé tartó repülőn, egy végtelenül elnyúló fehér világ fölött a nagymamákra és az agyagkorsóikra gondolt. Ha valaha valami történik, gondolta, Tamba babja újra kinő.
