Ines tizenegy éves volt, és még sosem látta a tengert. A nagyapja, a hetvenhárom éves Matteo, megígérte: „Ha tizenegy éves leszel, megmutatom neked.” A dombok között laktak, háromszáz kilométerre a parttól, ezért a nagyapa régi tandemjén, kétüléses biciklijén indultak útnak. Matteo úgy beszélt a tengerről, mint egy könyvről: „Nagy, kék, lélegzik.”
Esett az eső, és kilyukadt egy kerék. A harmadik napon, a nagy hágón, fájt Matteo térde, és azt mondta, vissza kell fordulniuk. „Nem”, mondta Ines, és kettőjük helyett tekerte a pedált.
A hatodik napon Matteónak le kellett ülnie az utolsó gerincen. Ines előrefutott, és még mielőtt bármit látott volna, egy hosszú, lágy hangot hallott, mint egy nagy sóhajtás. „Nagyapa, hallgasd!” Együtt másztak fel, és ott volt előttük, az ég pereméig csillogva.
„El kell mondanom neked valamit”, mondta halkan Matteo. „Én sem láttam még. Csak könyvből ismertem.” Ines nevetett. „Akkor most először látjuk együtt.” Matteo levette a csizmáját, és fiú módjára kiabálva belegázolt a vízbe.
