Ines tizenegy éves volt, és még sosem látta a tengert. A nagyapja, a hetvenhárom éves Matteo, évekkel korábban megígérte neki: „Ha betöltöd a tizenegyet, megmutatom neked.” A dombok között laktak, nagyjából háromszáz kilométerre a parttól, ezért a nagyapa régi tandemjén, kétüléses és kétpedálpáros biciklijén, sok reménnyel indultak útnak. Matteo úgy beszélt a tengerről, ahogyan az emberek a könyvből ismert dolgokról beszélnek: „Nagy, kék, lélegzik.”
A második napon esett az eső, és kilyukadt egy kerék, egy gazda felesége pedig a kályhája mellett megszárította a ruháikat. A harmadik napon, a nagy hágón, fájdalom nyilallt Matteo térdébe, és azt mondta, némi meggyőződés nélkül, hogy talán vissza kellene fordulniuk. „Nem”, mondta Ines, és kettőjük helyett tekerte a pedált. A negyedik napon egy csűrben aludtak, és megosztoztak az almákon; az ötödiken egy olyan dombra tolták fel a tandemet, amelynek mintha nem lett volna teteje.
A hatodik napon Matteónak le kellett ülnie az utolsó gerincen. Ines előrefutott, és még mielőtt bármit látott volna, egy hosszú, lágy hangot hallott, mint egy nagy sóhajtás. Visszafutott. „Nagyapa, hallgasd!” Együtt másztak fel, és ott volt előttük, az ég pereméig csillogva.
„El kell mondanom neked valamit”, mondta halkan Matteo. „Én sem láttam még. Csak könyvből ismertem.” Ines nevetett. „Akkor most először látjuk együtt.” Matteo levette a csizmáját, feltűrte a nadrágszárát, és fiú módjára kiabálva belegázolt a vízbe.
