Okoye asszony hatvanéves volt, és harmincegy éve vezette a központi pályaudvar talált tárgyak osztályát. Azt mondta, hogy minden tárgynak van otthona, és az ő dolga megtalálni az utat hozzá.
Kedden délután egy kalauz hozott neki egy horpadt harmonikatokot a hat tízes partmenti vonatról. Nem volt rajta se név, se cím. Okoye asszony hangosan gondolkodott. „Só- és tengerillata van. A bélésben három rizsszem van, tehát esküvőkön járt. A szíj az egyik vállnál kifakult, tehát valaki évekig hordta. A fedélen belül pedig egy szakadt javítási címke van: »…vel, Javítóműhely, Kikötőv…«”
Felhívta a kikötővárosi javítóműhelyt. „Pavel!” mondta egy férfi. „Ez az öreg Welka úr harmonikája. Kétszer javítottam. Minden esküvőn játszik a parton.” Felhívta a faluházat. A hetvenhat éves Welka úr egész nap sírt: az unokája esküvője másnap délben volt, és megígérte, hogy ő játssza az első keringőt. Az utolsó vonat a partra nyolc negyvenkor indult.
Okoye asszony harmincegy év után először bezárta az osztályt, a kabátját az egyenruhájára vette, és az ölében vitte a harmonikát. A vonat késett. Éjjel tizenegykor az egész család a peronon várt az esőben. Welka úr magához ölelte a tokot, és sokáig nem szólt semmit.
Másnap ő a főasztalnál ült, és Welka úr az első keringőt a jegyespárnak játszotta, őt nézve. Harmincegy év alatt több ezer elveszett tárgyat adott vissza; most először hívták meg esküvőre.
