Huszonötödik házassági évfordulójukra Marek, aki ötvenkét éves volt, naplementekor induló hőlégballonos utat foglalt magának és a feleségének, Clarának, aki ötvenéves volt. A pilóta, Roca úr, öt órakor emelte fel őket egy város melletti mezőről, és a város néhány játékházzá zsugorodott. Marek mindent a legapróbb részletekig megtervezett; Clara csak annyit mondott, hogy akkor hisz a léggömbökben, ha lát egyet.
Fél órával később megfordult a szél. „Hmm”, mondta Roca úr, ami nem az a szó, amit egy utas hallani akar egy pilótától. A léggömb egy órán át sodródott a dombok fölött, és zökkenéssel leszállt egy távoli völgy szőlőtőkéi között, egy szüreti ünnep kellős közepén. Hosszú asztalok, lampionok és egy harmonikazenekar volt ott.
A gazdák ujjongva odafutottak. Azt hitték, Marek és Clara az ünnep meglepetése. Clarának kosarat, Mareknek kalapot és egy fürt szőlőt adtak, és egy nagy fahordóhoz vitték őket: „Tapossatok!” Roca úr a léggömbnél maradt, hogy felhívja a teherautóját. „Menjenek, menjenek!”, mondta.
Lila lábbal tapostak szőlőt, ettek és táncoltak, amíg a lábuk fájni nem kezdett. Éjfélkor egy traktor, térdig lilán, az úton álló Roca úr teherautójához vitte őket. A pótkocsin, a csillagokat nézve Marek azt mondta: „Életünk legszebb rossz kanyarja.”
