Huszonötödik házassági évfordulójukra Marek, aki ötvenkét éves volt, naplementekor induló hőlégballonos utat foglalt magának és a feleségének, Clarának, aki ötvenéves volt. A pilóta, Roca úr, öt órakor emelte fel őket egy város melletti mezőről, és a város néhány játékházzá zsugorodott. Marek mindent a legapróbb részletekig megtervezett; Clara csak annyit mondott, hogy akkor hisz a léggömbökben, ha lát egyet.
Fél órával később megfordult a szél. „Hmm”, mondta Roca úr, ami nem az a szó, amit egy utas hallani akar egy pilótától. A léggömb egy órán át sodródott a dombok fölött, és zökkenéssel és forró levegő hosszú sóhajával leszállt egy távoli völgy szőlőtőkéi között, egy szüreti ünnep kellős közepén. Az ég aranyból rózsaszínbe váltott, és hosszú asztalok, lampionok és egy polkát játszó harmonikazenekar volt ott.
A gazdák ujjongva odafutottak. Meglepetést ígértek nekik, és íme, az égből pottyant elő. Clarának kosarat, Mareknek kalapot és egy fürt szőlőt adtak, és egy nagy fahordóhoz vitték őket: „Tapossatok!” Roca úr a léggömbnél maradt, hogy felhívja a teherautóját. „Menjenek, menjenek!”, mondta.
Clara levette a cipőjét. Lila lábbal tapostak szőlőt, a must hűvösen és ragacsosan csúszott az ujjaik között, aztán ettek, és egy polkát táncoltak, amelyet egyikük sem ismert, amíg a lábuk fájni nem kezdett, és Clara, aki semmiben sem hitt, amit nem látott, rájött, hogy ebben hisz. Éjfélkor egy traktor, térdig lilán, az úton álló Roca úr teherautójához vitte őket. A pótkocsin, a csillagokat nézve Marek azt mondta: „Életünk legszebb rossz kanyarja.”
