Azt mondják, hogy nagyon régen egy hegyi völgyben fekvő falut elborított egy tó. Csak a harangja menekült meg, és az egy oszlopon lógott az északi parton.
Ilka, egy tizenkét éves pásztorlány, a völgyben élt a nagyapjával, Bélával. Az öreg szabálya ez volt: „Sötétedés után soha ne menj át a befagyott tavon. A jég vékony ott, ahol a régi falu fekszik.” De egy este egy bárány elszökött, és mire Ilka megtalálta, a nap már lenyugodóban volt. Mégis átvezette a húsz juhát a jégen.
A tó közepén sűrű köd szállt le. Ilka egyik partot sem látta. A jég nyögött és recsegett, a juhok bégetni kezdtek. Eszébe jutott nagyapja másik szabálya: „Ha eltévedtél, állj meg és hallgass.” Ezért megállt. Messze mély harang kezdett szólni.
A hang felé ment, és a jég kibírta. A parton a harang az oszlopán lógott, és nem volt a közelében senki. Béla megérkezett egy lámpással. „Én nem kongattam meg”, mondta. „Senki sem kongatta meg.”
Azóta a völgy gyerekei ezt tanulják meg először: ködben állj meg és hallgass.
