Azt mondják, hogy nagyon régen egy hegyi völgyben falu állt, míg egy tavasszal a folyó megáradt, és örökre elborította. Csak a falu harangja menekült meg. Egy oszlopon lógott az új tó északi partján, és már senki sem kongatta.
Ilka, egy tizenkét éves pásztorlány, a nagyapjával, Bélával élt, akinek egyetlen szabálya volt a számára: „Sötétedés után soha ne menj át a befagyott tavon. A jég vékony ott, ahol a régi falu fekszik.” De egy este egy bárány elszökött, és mire Ilka végre elfogta, a nap már lenyugodóban volt. Hogy egy órát megspóroljon, a húsz juhát a jégre terelte.
A tó közepén leszállt a köd, és egyik partot sem látta többé. A jég nyögött és recsegett, az állatok bégetni kezdtek. Ilka rohanni akart, de eszébe jutott nagyapja másik szabálya: „Ha eltévedtél, állj meg és hallgass.” Ezért megállt. Messze mély, lassú harang kezdett szólni.
A hang felé ment, és a jég kibírta; valahányszor eltávolodott tőle, a jég megreccsent a lába alatt. A harang nyugodtan lógott az oszlopán, és nem volt a közelében senki. Ilka megszámolta a juhait: húszat, a bárányt is beleértve. Ekkor Béla futva érkezett egy lámpással. „Én nem kongattam meg”, mondta. „Senki sem kongatta meg.”
A mai napig a völgy gyerekei egyet tanulnak meg mindennél előbb: ha jön a köd, állj meg és hallgass.
