Azt mondják, hogy nagyon régen egy hegyi völgyben falu állt, míg egy tavasszal a folyó éjjel megáradt, és a víz örökre összezárult a tetői fölött. Csak a falu harangja menekült meg. Egy oszlopra akasztották az új tó északi partján, és azóta senki sem kongatta.
Ilka, egy tizenkét éves pásztorlány, kívülről tudta a történetet, mert a nagyapja, Béla minden télen elmesélte, és adott neki egy szabályt: „Sötétedés után soha ne menj át a befagyott tavon. A jég vékony ott, ahol a régi falu fekszik.” De egy este egy bárány elszökött, és mire Ilka végre elfogta, a nap már a csúcsok mögé süllyedt. A jég megspórolt volna neki egy órát. A húsz juhát a tóra terelte.
A tó közepén a köd olyan hirtelen szállt le, mintha rá várt volna. Egyik partot sem látta; a világ a saját tüdejének fehér leheletére zsugorodott. A jég nyögött, aztán megreccsent, hosszan, mint egy ajtó, amely valahol alant kinyílik, és az állatok bégetni kezdtek. Ilka rohanni akart, de eszébe jutott nagyapja másik szabálya: „Ha eltévedtél, állj meg és hallgass.” Ezért megállt, és a szíve hevesen dobogott. És messze mély, sietség nélküli harang kezdett szólni.
A hang felé ment, és a jég kibírta; valahányszor eltávolodott tőle, a jég megreccsent a lába alatt, és ő megfordult, ahogy az ember egy hang felé fordul. Végül havat és köveket érzett a csizmája alatt. A harang nyugodtan lógott az oszlopán, a zúzmara bolyhosan borította a kötelét, és élő lélek sem volt a közelében. Ilka megszámolta a juhait, kétszer, és húsz volt, a bárányt is beleértve. Ekkor Béla botladozva bukkant elő a sötétből egy lámpással a kezében, meglehetősen sápadtan. „Én nem kongattam meg”, mondta. „Senki sem kongatta meg.”
A mai napig a völgy gyerekei egyet tanulnak meg mindennél előbb: ha jön a köd, állj meg és hallgass. A hazavezető út, mondják, majd megtalálja őket.
