Karim tizenkét éves volt, és a nagyapjával, Idrisszel és négy tevével ment át a sivatagon. Az első napon Idris azt mondta: „A szél rajzol a homokba. Tartsd a szelet a bal arcodon, és eljutsz a vízhez.” Karim fáradt volt, és csak fél füllel hallgatta.
A második napon az északi égbolt barnára változott. „Homokvihar”, mondta Idris. A szél üvöltött, a homok eltakarta a napot. Idrisnek már két napja láza volt, és most lecsúszott a tevéről. „Karim”, suttogta, „te vezetsz minket. A csillagokat nem látod. Olvasd a homokot.”
Karim egymás mögé kötötte a négy tevét, a nagyapját pedig egy sállal az elsőre kötötte. Aztán elindult. Egész éjjel a bal arcán tartotta a szelet, és a lába előtti homokhullámokat nézte. A lépéseit számolta, és nem állt meg.
Hajnal előtt elült a szél. Az első fényben Karim pálmafákat látott: az oázis! Idris kinyitotta a szemét. „Ki tanított meg viharban járni?”, kérdezte. „Te, nagyapa”, mondta Karim. „Azt mondtad, sosem figyelek. Figyeltem.”
