Karim tizenkét éves volt, és a nagyapjával, Idrisszel, egy öreg vezetővel, aki minden dűnét a nevén ismert, és négy tevével ment át a sivatagon. Az első napon Idris azt mondta: „A szél rajzol a homokba. Tartsd a szelet a bal arcodon, és eljutsz a vízhez.” Karim fáradt volt és melege volt, és csak fél füllel hallgatta, ahogy a fiúk szokták, amikor valami fontosat mondanak nekik.
A második napon az északi égbolt a régi sárgaréz színét öltötte. „Homokvihar”, mondta Idris. „Takard el az arcod.” A szél üvöltött, a homok eltakarta a napot. Idrisnek már két napja láza volt, és most lecsúszott a tevéről, túl gyenge volt ahhoz, hogy felüljön. „Karim”, suttogta, „te vezetsz minket. A csillagokat nem látod. Olvasd a homokot.”
Karim halálra rémült. De egymás mögé kötötte a négy tevét, segített a nagyapjának felmászni az elsőre, és egy sállal megkötözte. Aztán elindult. Egész éjjel a bal arcán tartotta a szelet, és a lába előtti homokhullámokat nézte, mindegyik egy apró bizonyíték volt arra, hogy a szél nem változtatott a szándékán. Valahányszor elhagyta a bátorsága, a lépéseit számolta, és nem állt meg, bár a világ néhány méternyi bömbölő barnára zsugorodott.
Hajnal előtt elült a szél, és kitisztult az ég. Az első fényben Karim meglátta a pálmafák zöld lombját: az oázis! A kútnál álló asszonyok vizet adtak nekik. Idris kinyitotta a szemét. „Ki tanított meg viharban járni?”, kérdezte. „Te, nagyapa”, mondta Karim. „Azt mondtad, sosem figyelek. Figyeltem.”
