Tomas tízéves volt, és egy dologban egészen biztos volt: a levegőnek súlya van. A nővére, Elisa, olyan hangosan nevetett, hogy majdnem elejtette a pirítósát. „A levegő semmi!”, mondta. „Éppen ez a lényege.” Tomas nem szólt semmit, ami egy tízéves fiúnál komoly szándék jele. Kivett a garázsból egy leeresztett focilabdát, a konyhai mérlegre tette, és felírta a számot a keze fejére, mint aki ítéletet jegyez fel. Aztán addig fújta a labdát, amíg kőkemény nem lett, és újra megmérte.
A szám pár grammal magasabb volt. Elisa felvette a labdát, visszatette a mérlegre, és összevonta a szemöldökét. Kétszer ellenőrizte a mérleget, egyszer egy kanállal a tetején, hogy biztos legyen benne, hogy nem hazudik a fivére javára. Nem hazudott. Az apjuk, aki egy csésze kávéval az ajtóból hallgatta őket, elmagyarázta, hogy ugyanaz a levegő nyomást gyakorol mindenre körülöttünk, az asztalra és a pirítósra és a kételkedő nővérre, még ha soha nem is érezzük.
Tomas elvitte a focilabdát az iskolába, és megmutatta az osztálynak, és a tudományos vásáron szalagot nyert. Elisa, aki egész életében soha nem ismerte el, hogy tévedett, a segédje lett, és magának adományozta a „Levegőosztály vezetője” címet, amelyet egy kártyára írt, és, a fivére jelentős bosszúságára, egy hétig viselt.