Dina, tizenöt éves, és Ivo, tizennégy, az iskola természettudományi szakkörébe járt, öt másik gyerekkel és a tanárnőjükkel, Okonkwo asszonnyal. A nagy projektjük egy ballon volt. Megtöltötték héliummal, és egy hungarocell dobozt kötöttek rá, a dobozban pedig egy kis kamera, egy nyomkövető telefon és egy ejtőernyő volt, olyan gondosan becsomagolva, hogy Ivo kilencszer ellenőrizte.
Szombaton kilenckor a szakkör az iskola udvarán állt, és visszaszámolt. „Három, kettő, egy!” A ballon felszállt a felhők közé, míg csak egy pont lett belőle, aztán eltűnt. Egy óra múlva a telefon elvesztette a jelet. Körülbelül harminc kilométer magasan a ballon a terv szerint kidurrant, és az ejtőernyő lehozta a dobozt, valahová, valaki földjére.
A gyerekek beszálltak Okonkwo asszony régi kisbuszába. Az utolsó jel azt mondta: „a folyótól keletre”. Órákig keresték: utakon, mezőkön, egy vizes árokban, amely elnyelte Ivo egyik cipőjét. Délután négykor a telefon egyszer csippant. Egy káposztaföldön egy idős gazdálkodó, Dolan asszony ült egy vödrön a fehér doboz mellett, mint aki egy nagyon különös tojást őriz. „Ez a tiétek?”, kérdezte. „A tehenem megpróbálta megenni az ejtőernyőt.”
Az iskolában megnyitották a kamerát. A képeken a föld egyre kisebb lett, aztán felhők jöttek, aztán egy olyan sötét ég, mint az éjszaka, pedig dél volt, egy vékony kék ívvel: a Föld peremével. Senki sem szólt. Az utolsó kép egy tehén hatalmas, elmosódott orra volt. Mindenki nevetett, és a szakkör egymás mellé akasztotta a két képet: „Az ég pereme” és „A tehén pereme”.
