Minden tavasszal a domboldali falu megtartja a Sajtgurítást. Egy szekérkeréknyi kerek sajtot legurítanak a dombról, és aki először elkapja, megnyeri azt az Aranykanállal együtt. Körülbelül négyszáz falusi várt lent, lábát és méltóságát nyújtogatva. De idén a polgármester megcsúszott, és elengedte a sajtot a sípszó előtt, a sajt pedig magától útnak indult.
Átdübörgött a piacon, ahol a tyúkok szétszaladtak, és egy narancspiramis összedőlt. Bement a pékség elülső ajtaján, és kijött a hátsón, lisztes csendet hagyva maga után. Aztán lepattogott a hosszú lépcsőn a kikötői útra, és négyszáz ember futott utána: a pék, arcán liszttel, a postás, három nagymama és a polgármester, kalappal a kezében.
Ada nyolcéves volt, túl kicsi ahhoz, hogy a felnőttekkel fusson. Előző nap azt mondta: „A sajt lefelé gurul, tehát a legalacsonyabb helyen köt ki. A falu legalacsonyabb helye a móló vége.” Mindenki nevetett. Most ott ült a kis piros kiskocsijával, nyugodtan, mint egy halász.
A sajt végiggurult az egész mólón, és nekiütközött a kocsinak, ami egy pillanat alatt megállította. Amikor a falusiak lihegve odaértek, Adát a sajton ülve találták. Megnyerte az Aranykanalat, és négyszázegy darabra vágta a sajtot: egyet minden falusinak, és egyet a polgármesternek, hogy bocsánatot kérjen. Egy évvel később a verseny a mólónál kezdődött.
