Senki sem tudta megmondani, mikor kezdett el rosszalkodni a toronyóra, csak azt, hogy szinte sértő pontossággal tette: minden éjjel pontosan 3:07-kor elnémult, és minden reggel Varga úr, az órás, nehézkesen kapaszkodott fel a kétszáz lépcsőfokon, hogy visszahozza az életbe. Megtisztította a fogaskerekeket, kicserélte a rugókat, sőt még a fővárosi kollégáját is megkérdezte, de az óra tovább állt meg. A polgármester, aki a késést személyes sértésnek tekintette, szokásává tette, hogy mindenkinek panaszkodjon, aki átment a téren.
Nina, aki tízéves volt, és nemigen hatottak rá a felnőttek magyarázatai, egy egyszerűbb elméletet vallott: ami minden éjjel ugyanabban a percben történik, az nem hiba, hanem látogató. Így hát egy fagyos estén zseblámpával és egy termosz kakaóval kiszökött a házból, és a szökőkút mögött várakozni kezdett.
Órákig a tér semmi mást nem nyújtott neki, csak hideget. Aztán, nem sokkal 3:06 után, halk kaparás hallatszott a toronyból, és egy sovány szürke macska úgy szorította át magát egy törött ablakon, mintha ott bért fizetne. Egy hivatalnok magabiztosságával átvonult a szerkezeten, összegömbölyödött az inga súlyán, és egy percen belül az óra megállt.
Nina nem kiabált. Ahhoz túlságosan elégedett volt. Másnap reggel mindössze azt kérdezte Varga úrtól, nincs-e véletlenül egy kosara. Együtt megjavították az ablakot, és párnázott fekhelyet helyeztek az inga mellé, és az óra soha többé nem akadozott. A város, amely mindig is a szép nevet részesítette előnyben a jó magyarázattal szemben, Percnek nevezte el a macskát.