Soha nem derült ki, mikor veszítette el a toronyóra a bátorságát, csak az, hogy a szemtelenséggel határos pontossággal veszítette el: minden éjjel pontosan 3:07-kor elnémult, és minden reggel Varga úr, az órás, olyasvalaki fáradt méltóságával mászta meg a kétszáz lépcsőfokot, akit egy haldokló ágyához hívtak, aki azonban nem hajlandó meghalni. Megtisztította a fogaskerekeket, kicserélte a rugókat, és levelet írt egy fővárosi kollégájának; az óra, amelyet nem hatott meg ennyi figyelem, továbbra is megállt. A polgármester, aki a késést a súlyosabb bűnök közé sorolta, szokásává tette, hogy sérelmeit előadja mindenkinek, akinek szerencsétlenségére át kellett mennie a téren.
Nina, aki tízéves volt, és udvarias gyanakvással tekintett a felnőttek magyarázataira, egy egyszerűbb elmélet felé hajlott. Ami minden éjjel ugyanabban a percben történik, gondolta, az nem meghibásodás, hanem látogató. Így hát egy fagyos estén zseblámpával és egy termosz kakaóval kisurrant a házból, és őrködni telepedett a szökőkút mögé.
Órákig a tér nem kínált neki mást, csak hideget és egy galamb alkalmi véleményét. Aztán, nem sokkal 3:06 után, halk kaparás ereszkedett le a toronyból, és egy sovány szürke macska úgy furakodott be egy törött ablakon, mint egy bérlő, aki egy régi bérleti szerződéshez tér vissza. Egy írnok közönyével vonult át a szerkezeten, összegömbölyödött az inga súlyának mélyedésében, és egy percen belül a nagy óra visszatartotta a lélegzetét.
Nina nem kiabált, és nem is vetette magát az üldözésre; ahhoz túlságosan elégedett volt. Reggel mindössze azt kérdezte Varga úrtól, nincs-e véletlenül egy kosara. Együtt megjavították az ablakot, és párnázott fekhelyet készítettek az inga mellé, és attól kezdve az óra soha többé nem akadozott. A város, amely mindig is a szép nevet részesítette előnyben a jó magyarázattal szemben, Percnek nevezte el a macskát.