Egy kisvárosnak kilenc énekesből álló kórusa volt, akik hamisan és ütemtelenül énekeltek. Három héttel a regionális kórusfesztivál előtt az öreg karnagy nyugdíjba ment. A város elküldte Ferro asszonyt, egy negyvenéves nőt.
Az első este a táblára írta: „Siket vagyok. Nem foglak hallani titeket. Nézniük kell engem.” Aztán levetette velük a cipőt, és felállította őket a fa színpadra. Az ütemet a padlón át érezte, és megtanította őket is érezni. Megtanította őket a kezére és a lélegzetére nézni.
Egy hétig utálták, aztán valami megváltozott. Együtt kezdtek énekelni, együtt lélegezni.
A fesztivál estéjén négyszáz ember volt a teremben. A zongorista megbetegedett, ezért a kilencnek nem volt hangszere. Ferro asszony felemelte a kezét, és ők egyszerre szívtak levegőt, és énekeltek.
A leghátsó sorban tizenkét siket gyerek léggömböt tartott, hogy érezze a zenét. Amikor a dal véget ért, felálltak, és a levegőben lengették a kezüket, ahogyan a siketek tapsolnak.
