Egy kisvárosnak kilenc énekesből álló kórusa volt, akik hamisan és ütemtelenül énekeltek. Három héttel a regionális kórusfesztivál előtt az öreg karnagy nyugdíjba ment. A város elküldte Ferro asszonyt, egy negyvenéves nőt.
Az első este a táblára írta: „Siket vagyok. Nem foglak hallani titeket. Nézniük kell engem.” A kilenc suttogott: hogyan vezényelhet egy siket nő? De ő levetette velük a cipőt, és felállította őket a fa színpadra. Az ütemet a padlón át és a zongora fedelén tartott kezével érezte, és megtanította őket is érezni. Megtanította őket a kezére, a lélegzetére és a szemöldökére nézni a kották helyett.
Egy hétig utálták, aztán valami megváltozott. Együtt kezdtek énekelni, együtt lélegezni, mintha kilenc külön lélegzet megtanult volna eggyé válni.
A fesztivál estéjén négyszáz ember volt a teremben. Az utolsó pillanatban a zongorista megfázással megbetegedett, ezért a kilencnek hangszer és kezdőhang nélkül kellett kezdenie. Ferro asszony felemelte a kezét. Kilenc pár szem nézte őt. Egyszerre szívtak levegőt, és énekeltek.
A leghátsó sorban tizenkét siket gyerek ült a szomszéd város iskolájából, mindegyiknek az ölében egy léggömb volt, hogy érezze a zenét. Amikor a dal véget ért, felálltak, és a levegőben lengették a kezüket, ahogyan a siketek tapsolnak. Ferro asszony a színpadról látta a kezek erdejét. Ez volt a leghangosabb taps, amit valaha hallott.
