Mei néni harminc éve vezette a tésztabódéját az éjszakai piac végén, egy piros lampionfüzér alatt, és ennyi idő alatt egyetlen dolgot sem változtatott rajta. Minden vendég pontosan ugyanazt a tál tésztát és pontosan ugyanazt a viccet kapta: „Vigyázat, a tészta forró, de a vicceim hidegek!” Az emberek nyögtek, és minden héten visszajöttek, amit Mei néni annak bizonyítékának vett, hogy a rendszer működik. Bölcs emberek többször is azt tanácsolták neki, hogy emelje az árakat, nyomtasson étlapot és csináltasson néhány fényképet; ő udvariasan végighallgatta őket, és semmit sem tett meg ebből.
Egy este egy drága kabátos férfi a legolcsóbb tésztát rendelte az étlapról, és írni kezdett egy apró noteszbe. Mei néni észrevette a noteszt, és észrevette a fényes cipőjét is, amely láthatóan még sosem találkozott pocsolyával, de neki is ugyanazt a tálat és ugyanazt a viccet adta, mint mindenki másnak. A férfi lassan evett, annak a koncentrációjával, aki bombát hatástalanít. Amikor megitta a leves utolsó cseppjét is, letette a pálcikáit, és azt mondta: „Híres gasztrokritikus vagyok. Mi a titka?” Mei néni megvonta a vállát, és áttörölte a pultot. „Forró leves, éhes emberek, és én senki kedvéért nem változom”, mondta.
A férfi öt csillagot adott neki. Mei néni soha nem olvasta el a kritikát; a törzsvendégei beszéltek neki róla, kétszer is, olyan büszkén, hogy zavarba jött. A következő héten kétszer olyan hosszú volt a sor, és Mei néni, aki mindig azt hitte, hogy egy vicc annyit ér, amennyire következetes, ugyanazt a viccet mesélte, a sor pedig, amely egy legenda kedvéért érkezett, úgy nyögött, mint egy család.