A véget nem érő forgalmú városban élt egy varjú, akinek szenvedélye volt a dió, de semmilyen módja nem volt kinyitni. A héj dacolt a csőrével, és hetekig kószált a parkolókban, éhesen és egyre dühösebben, mint egy saját étterme előtt kizárt gurmand. Aztán egy délután látta, hogy egy autó átgurul egy lehullott dión, éles reccsenést hallott, és látta, hogy a héj úgy nyílik fel, mint egy ítélet. A varjú, aki soha nem járt fizikaórára, azonnal megértette az elvet.
Attól kezdve egy mesterember türelmével dolgozott. Elvitt egy diót a gyalogátkelőhöz, a forgalom útjába tette, és a lámpához vonult várni. A nehéz munkát a kerekek végezték el. Csak amikor a lámpa pirosra váltott, a motorok elcsendesedtek, és a gyalogosok özönleni kezdtek az átkelőn, ereszkedett le a varjú, egy véletlenül arra járó férfi tettetett nemtörődömségével, és szedte össze az ebédjét az ingázók lábai között.
Egy idős férfi, Sato úr, aki az átkelő melletti padon verebeket etetett, minden nap nézte ezt a rutint, és eleinte nem volt hajlandó elhinni. Néhány héten belül cinkossá vált: otthonról hozott diót, és gondosan az aszfaltra helyezte, ahogyan az ember megteríti az asztalt. Évekkel később a varjú két fiókával tért vissza az átkelőhöz, és a lecke újra kezdődött, az egész várossal mint akaratlan tanteremmel.