Paloma utcai festő volt. Egy keskeny sikátor végén kopár szürke fal állt, és egy reggel ajtót festett rá. Zöld volt, kerek sárgaréz kilinccsel, amely fényesen csillogott a napon, és levélnyílással. Az iskolába menő gyerekek kopogtak az ajtón, és vártak, mintha kinyílna.
Három héttel később Duarte úr, egy ötvenöt éves városi képviselő, aláírt egy rendeletet. Hétfőn a falat újra szürkére festik, mert az az ajtó, amely nem nyílik, „hazugság a falon”.
De szombat reggel Paloma cédulákat talált a megfestett nyílásba dugva. „Jó reggelt, ajtó.” Egy fiú macskarajza. Valaki egy igazi piros postaládát tett a megfestett nyílás alá, és vasárnap estére negyven levél volt benne, kívánságokkal, köszönetekkel és rajzokkal, mind „A Zöld Ajtónak” címezve.
Hétfőn Duarte úr eljött megnézni a festők munkáját. Kíváncsiságból kinyitotta a postaládát, és a levelek között talált egyet, amely neki szólt, viaszkrétával írva: „Kedves Duarte úr, kérem, ne zárja be az ajtót. Sami, hétéves.” Kétszer elolvasta, aztán azt mondta a festőknek, hogy menjenek haza. Paloma igazi lábtörlőt tett az ajtó elé.
Másnap reggel újabb levél volt a ládában. A képviselőtől jött: „Kedves ajtó, sajnálom, hogy majdnem bezártalak.”
