Paloma utcai festő volt. Egy keskeny sikátor végén kopár szürke fal állt, és egy reggel ajtót festett rá. Zöld volt, kerek sárgaréz kilinccsel, amelyet néhány sárga és fehér ecsetvonással tett fényessé, és levélnyílással. Az iskolába menő gyerekek kopogtak az ajtón, és vártak, nagy komolysággal úgy téve, mintha kinyílna.
Három héttel később Duarte úr, egy ötvenöt éves városi képviselő, aláírt egy rendeletet. Hétfőn a falat újra szürkére festik, mert az az ajtó, amely nem nyílik, „hazugság a falon”.
De szombat reggel Paloma cédulákat talált a megfestett nyílásba dugva. „Jó reggelt, ajtó.” Egy fiú macskarajza. Valaki egy igazi piros postaládát tett a megfestett nyílás alá, és vasárnap estére negyven levél volt benne, kívánságokkal, köszönetekkel és rajzokkal, mind „A Zöld Ajtónak” címezve, mintha a fal, amint bejáratot kapott, mindig is társaságra várt volna.
Hétfőn Duarte úr eljött megnézni a festők munkáját. Kíváncsiságból kinyitotta a postaládát, és a levelek között talált egyet, amely neki szólt, viaszkrétával írva: „Kedves Duarte úr, kérem, ne zárja be az ajtót. Sami, hétéves.” Kétszer elolvasta, gondosan összehajtotta, és azt mondta a festőknek, hogy menjenek haza. Paloma, aki a sikátor végéről figyelte, nem szólt semmit; elment a piacra, és egy igazi lábtörlővel tért vissza, amelyet az ajtó elé tett.
Másnap reggel újabb levél volt a ládában. A képviselőtől jött: „Kedves ajtó, sajnálom, hogy majdnem bezártalak.”
