Múlt szombaton volt a barátaim, Pavel és Nadia tizedik évfordulója, és mindketten, anélkül hogy szóltak volna a másiknak, ugyanarra a csodálatos ötletre jutottak: meglepetésbulira a lakásukban. Pavel azt mondta Nadiának, hogy kilencig megbeszélése van. Nadia azt mondta Pavelnek, hogy kilencig munkavacsorája van. Aztán mindketten titokban meghívták a barátaikat, és megkérték őket, hogy bújjanak el.
Nadia legjobb barátnőjeként én voltam a felelős a tortáért. Fél kilenckor a tartalék kulccsal beléptem, a kérés szerint eloltottam a villanyt, és lábujjhegyen besurrantam a nappaliba, ahol rögtön rálépettem valaki kezére. Körülöttem suttogtak. Az emberek a kanapé mögött, az asztal alatt, a kádban és a szekrényben kuporogtak, és rájöttem, hogy szinte senkit sem ismerek. Beszorultam a szekrénybe egy partisapkás férfi mellé. „Pavel oldaláról jöttél?”, suttogta. „Nem, Nadiáéról”, suttogtam vissza. Nagyon hosszú csend lett. „Akkor”, mondta a férfi, „ki lepi meg kit?”
Időben nem tudtuk kideríteni. Valaki tüsszentett, egy lufi kidurrant, és kulcs fordult a zárban. Pavel és Nadia együtt léptek be, kigyulladt a villany, és harminc ember ugrott fel kiabálva: „MEGLEPETÉS!” A pár a tömegre, a két tortára és végül egymásra meredt. „Nem vagy megbeszélésen?”, kérdezte Nadia. „Nem vagy vacsorán?”, kérdezte Pavel. Aztán nevetni kezdtek, és öt percig nem hagyták abba.
