Múlt szombaton volt a barátaim, Pavel és Nadia tizedik évfordulója, és mindketten, egy szó nélkül a másiknak, ugyanarra a csodálatos ötletre jutottak: meglepetésbulira a saját lakásukban. Pavel azt mondta Nadiának, hogy kilencig megbeszélése van. Nadia azt mondta Pavelnek, hogy kilencig munkavacsorája van. Aztán mindketten titokban meghívták a barátaikat, és megkérték őket, hogy bújjanak el, ami utólag nézve az első hiba volt.
Nadia legjobb barátnőjeként én voltam a felelős a tortáért. Fél kilenckor a tartalék kulccsal beléptem, a kérés szerint eloltottam a villanyt, és lábujjhegyen besurrantam a nappaliba, ahol rögtön rálépettem valaki kezére. Körülöttem suttogtak. Az emberek a kanapé mögött, az asztal alatt, a kádban és a szekrényben kuporogtak, és rájöttem, hogy szinte senkit sem ismerek. Nem vagyok bátor ember, de gyakorlatias vagyok, ezért beszorultam a szekrénybe egy partisapkás férfi mellé. „Pavel oldaláról jöttél?”, suttogta. „Nem, Nadiáéról”, suttogtam vissza. Nagyon hosszú csend lett, tele kabátokkal. „Akkor”, mondta a férfi lassan, „ki lepi meg kit?”
Időben nem tudtuk kideríteni. Valaki tüsszentett, egy lufi kidurrant, és kulcs fordult a zárban. Pavel és Nadia együtt léptek be, kigyulladt a villany, és harminc ember ugrott fel kiabálva: „MEGLEPETÉS!” A pár a tömegre, a két tortára és végül egymásra meredt. „Nem vagy megbeszélésen?”, kérdezte Nadia. „Nem vagy vacsorán?”, kérdezte Pavel. Aztán nevetni kezdtek, és öt percig nem hagyták abba. Jövőre, ígérték, közösen szervezik meg.
