Múlt szombaton volt a barátaim, Pavel és Nadia tizedik évfordulója, és mindketten, egy szó nélkül a másiknak, ugyanarra a csodálatos ötletre jutottak: meglepetésbulira a saját lakásukban. Pavel azt mondta Nadiának, hogy kilencig tartó megbeszélése van. Nadia azt mondta Pavelnek, hogy kilencig tartó munkavacsorája van. Aztán mindketten titokban meghívták a barátaikat, és megkérték őket, hogy bújjanak el, ami utólag nézve az első hiba volt.
Nadia legjobb barátnőjeként én voltam a felelős a tortáért. Fél kilenckor a tartalék kulccsal beléptem, a kérés szerint eloltottam a villanyt, és lábujjhegyen besurrantam a nappaliba, ahol rögtön rálépettem valaki kezére. Körülöttem suttogtak. Az emberek a kanapé mögött, az asztal alatt, a kádban és a szekrényben kuporogtak, és rájöttem, hogy szinte senkit sem ismerek. Nem vagyok bátor ember, de gyakorlatias vagyok, ezért beszorultam a szekrénybe egy partisapkás férfi mellé. „Pavel oldaláról jöttél?”, suttogta. „Nem, Nadiáéról”, suttogtam vissza. Nagyon hosszú csend lett, tele kabátokkal. „Akkor”, mondta a férfi lassan, „ki lepi meg kit?”
Időben nem tudtuk kideríteni. Valaki tüsszentett, egy lufi apró, szomorú pukkanással kidurrant, és kulcs fordult a zárban. Pavel és Nadia együtt léptek be, kigyulladt a villany, és harminc ember ugrott fel kiabálva: „MEGLEPETÉS!” A pár a tömegre, az asztalon álló két tortára és végül egymásra meredt. „Nem vagy megbeszélésen?”, kérdezte Nadia. „Nem vagy vacsorán?”, kérdezte Pavel. Aztán nevetni kezdtek, és öt percig nem hagyták abba. Jövőre, ígérték, közösen szervezik meg. Nekem vannak kétségeim, és üresen hagyom a szekrényt.
