Parázs fiatal sárkány volt, aki nem tudott tüzet fújni. Amikor megpróbálta, csak köhögött, és néhány borsó nagyságú szikra ugrott ki a szájából. A hegy nagy sárkányai ezt nagyon mulatságosnak találták. „Parázs”, mondták, miközben lángfelhőket küldtek a csillagok felé, „te még egy gyertyát sem tudsz meggyújtani.” Ő már évekkel ezelőtt abbahagyta a válaszolást.
Tél közepén éjjel elhagyta a hegyet, és a hullő hóban lemászott egy negyven házból álló faluba, ahol minden ablak sötét volt. A pékség előtt, takaróba burkolózva ült a hideg kemence mellett a pék, Marsh asszony, egy hatvanéves nő. „A vihar havat fújt a kéményen át, és kioltotta a tüzet”, mondta, olyan nyugodtan, mintha az időjárásról beszélne egy sárkánynak. „A gyufa vizes, a fahasábok nedvesek, és reggelre nem lesz kenyér.”
Nem félt az ajtaja előtt álló sárkánytól; nem maradt ereje hozzá. „Tudsz kemencét gyújtani?”
„Csak szikrákat tudok köhögni”, mondta Parázs.
„Akkor köhögj”, mondta Marsh asszony.
Az első szikra kialudt a vizes fahasábokon. Egy igazi sárkány tüze porig égette volna a pékséget, de az apró szikrákat, mondta az asszony, türelemmel lángra lehetett éleszteni. Hozott egy doboz száraz forgácsot, Parázs pedig a kemenceajtó elé feküdt, és köhögött, amíg a torka égni nem kezdett. A negyvenedik szikra megfogott. Egy hüvelykujjnyi láng kis tűzzé nőtt, a kis tűz pedig izzó kemencévé.
Hajnalban kikerültek az első kenyerek, gőzölögve, és az egész falu betódult meleg kenyeret enni. Marsh asszony táblát tett az ajtóra: „Parázs, hivatalos kemencegyújtó.” És Parázs, morzsákkal az állán, megértette, hogy a szikrái sosem voltak túl kicsik. Pont jó méretűek voltak.
