Parázs fiatal sárkány volt, aki nem tudott tüzet fújni. Amikor megpróbálta, csak köhögött, és néhány borsó nagyságú szikra repült ki a szájából, majd kialudt a levegőben, mint apró, szégyellős csillagok. A hegy nagy sárkányai ezt végtelenül mulatságosnak találták. „Parázs”, mondták, miközben lángzászlókat küldtek az ég felé, „te még egy gyertyát sem tudsz meggyújtani.”
Tél közepén éjjel elhagyta a hegyet, és a hullő hóban lemászott egy negyven házból álló faluba, ahol minden ablak sötét volt. A pékség előtt, takaróba burkolózva ült a hideg kemence mellett a pék, Marsh asszony, egy hatvanéves nő. „A vihar havat fújt a kéményen át, és kioltotta a tüzet”, mondta, olyan hangon, mint aki az időjárásról beszélget egy sárkánnyal. „A gyufa vizes, a fahasábok nedvesek, és reggelre nem lesz kenyér.”
Nem félt az ajtaja előtt álló sárkánytól; egyszerűen elfogyott az ereje a félelemhez. „Tudsz kemencét gyújtani?”
„Csak szikrákat tudok köhögni”, mondta Parázs, a lábát nézegetve.
„Akkor köhögj”, mondta Marsh asszony.
Az első szikra kialudt a vizes fahasábokon. Egy igazi sárkány tüze elvitte volna a tetőt, a polcokat és a péket is, de egy szikrát, mondta az asszony, bárki lángra éleszthet, akinek van elég türelme és egy maréknyi száraz forgácsa. Elővett egy dobozt a pult alól, Parázs pedig a kemenceajtó elé feküdt, és köhögött, és köhögött, és köhögött. A negyvenedik szikra megfogott. Egy hüvelykujjnyi láng kis tűzzé nőtt, a kis tűz izzó szívvé, és a régi téglakemence végre lélegezni kezdett.
Hajnalban kikerültek az első kenyerek, aranyszínűen és gőzölögve, és az egész falu boldog csendben betódult meleg kenyeret enni. Marsh asszony táblát tett az ajtóra: „Parázs, hivatalos kemencegyújtó.” És Parázs, morzsákkal az állán, megértette, hogy a szikrái sosem voltak túl kicsik. Pont jó méretűek voltak.
