A fizikaépület egyik folyosóján áll egy üvegtölcsér fekete szurokkal. Kemény, fekete kőnek látszik, de folyik, olyan lassan, hogy egy csepp csak nagyjából nyolc évente képződik és esik le. Okafor professzor, aki hetvenegy éves volt, negyven éve nézte. Ezalatt öt csepp esett le, és mindegyiket lekéste: egyet ebéd közben, egyet a fogorvosnál, egyet azon az egyetlen éjszakán, amikor betegen ment haza.
A hatodik csepp a tölcsér végén lógott, hosszan és vékonyan. Okafor a hónap végén ment nyugdíjba. Az unokája, a tizenhárom éves Wen, nála szállt meg, és leült egy zsámolyra egy termosszal, a tölcsért nézve. A nagyapja elaludt a folyosói kanapén.
Három óra tizenkettőkor a fonal megnyúlt, elvékonyodott, és halk placcsal leesett az alatta lévő pohárba. Látta! Megrázta a nagyapját. „Nagyapa. Leesett.”
A professzor ránézett az üres végre és az új cseppre a főzőpohárban. „Mesélj, milyen volt.” Wen elmesélte. A professzor beírta a naplóba: „Hatodik csepp. Hajnali három óra tizenkettő. Wen látta, tizenhárom éves.”
