A fizikaépület egyik folyosóján áll egy üvegtölcsér fekete szurokkal. Kemény, fekete kőnek látszik, de folyik, olyan lassan, hogy egy csepp csak nagyjából nyolc évente képződik és esik le. Okafor professzor, aki hetvenegy éves volt, negyven éve nézte. Ezalatt öt csepp esett le, és mindegyiket lekéste: egyet ebéd közben, egyet a fogorvosnál, egyet azon az egyetlen éjszakán, amikor betegen ment haza.
A hatodik csepp a tölcsér végén lógott, hosszan és vékonyan, bármelyik nap leeshetett. Okafor a hónap végén ment nyugdíjba. Az unokája, a tizenhárom éves Wen, nála szállt meg, és felállított egy kamerát, de éjjel kettőkor lemerült az akkumulátora. Okafor elaludt a folyosói kanapén. Wen leült egy zsámolyra egy termosszal és egy takaróval, és le sem vette a szemét a tölcsérről.
Három óra tizenkettőkor a fonal megnyúlt, elvékonyodott, és halk placcsal leesett az alatta lévő pohárba. Látta! Megrázta a nagyapját. „Nagyapa. Leesett.”
A professzor ránézett az üres végre és az új cseppre a főzőpohárban; hatodszor késte le. „Mesélj, milyen volt.” Wen elmesélte. A professzor beírta a naplóba: „Hatodik csepp. Hajnali három óra tizenkettő. Wen látta, tizenhárom éves.” „A következő nagyjából nyolc év múlva esik le”, mondta Wen. „Akkor huszonegy éves leszek. Hozok termoszt.”
