A Kikötőtoronyban a liftnek szabályai voltak. Senki nem írta le őket, de mindenki ismerte őket. Első szabály: nézd a számokat. Második szabály: soha ne beszélj. Harmadik szabály: soha ne nézz senkire.
Egy hétfőn nyolc ötvenkettőkor a lift megállt a hetedik és a nyolcadik emelet között. Hat ember volt benne: Dev, egy fiatal gyakornok, Fischer asszony, a könyvelő, Landau úr, a főnök, Gloria, a takarító, Rafi, egy futár, és az öreg Abel úr, aki a lányának vitt egy növényt.
Öt percig betartották a szabályokat. Senki nem szólt, és a liftzene ugyanazt a vidám dalt játszotta.
Végül Rafi megkérdezte: „Utálja még valaki ezt a dalt?”
Csend lett. Aztán Fischer asszony suttogta: „Minden nap.” „Tizenegy éve”, mondta Gloria. Mindenki Landau úr felé fordult. „Én választottam”, mondta nagyon lassan. Aztán nevetni kezdett, és mindenki más is.
Dúdolni kezdtek, aztán énekelni, nagyon hamisan. Harminc perc múlva kinyílt az ajtó, és barátként léptek ki.
Másnap reggel Dev a liftben dúdolta a dalt. Gloria csatlakozott, aztán Landau úr, az új utasok pedig bámulták őket.
