A Kikötőtoronyban a liftnek szabályai voltak. Senki nem írta le őket, de mindenki ismerte őket. Első szabály: nézd a számokat. Második szabály: soha ne beszélj. Harmadik szabály: soha ne nézz senkire.
Egy hétfőn nyolc ötvenkettőkor a lift megállt a hetedik és a nyolcadik emelet között. Hat ember volt benne: Dev, egy fiatal gyakornok, kávéstállal a kezében, Fischer asszony, a könyvelő, számológéppel, Landau úr, a főnök, Gloria, a takarító, a kocsijával, Rafi, egy futár, bukósisakkal a hóna alatt, és az öreg Abel úr, aki a lányának vitt egy növényt.
Öt percig betartották a szabályokat. Senki nem szólt, senki nem nézett senkire, és a liftzene újra és újra ugyanazt a vidám dalt játszotta.
Végül Rafi megkérdezte: „Utálja még valaki ezt a dalt?”
Csend lett. Aztán Fischer asszony suttogta: „Minden nap.” „Tizenegy éve”, mondta Gloria. „Álmomban is hallom”, mondta Dev. Mindenki Landau úr felé fordult. „Én választottam”, mondta nagyon lassan. „A zenecég egyik embere azt mondta, hogy boldoggá teszi az embereket.” Aztán nevetni kezdett, és mindenki más is.
Dúdolni kezdtek, aztán énekelni, nagyon hamisan. Abel úr mély hangon énekelt, és a növényét úgy tartotta, mint egy mikrofont. Harminc perc múlva kinyílt az ajtó, és barátként léptek ki.
Másnap reggel Dev a liftben dúdolta a dalt. Gloria csatlakozott, aztán Landau úr, az új utasok pedig bámulták őket. Negyedik szabály: dúdolj.
