A Kikötőtoronyban a liftnek szabályai voltak. Senki nem írta le őket, de mindenki ismerte őket. Első szabály: nézd a számokat. Második szabály: soha ne beszélj. Harmadik szabály: soha ne nézz senkire.
Egy hétfőn nyolc ötvenkettőkor a lift megállt a hetedik és a nyolcadik emelet között. Hat ember volt benne: Dev, egy fiatal gyakornok, kávéstállal a kezében, Fischer asszony, a könyvelő, számológéppel, Landau úr, a főnök, Gloria, a takarító, a kocsijával, Rafi, egy futár, bukósisakkal a hóna alatt, és az öreg Abel úr, aki a lányának vitt egy növényt.
Öt percig betűről betűre betartották a szabályokat. Senki nem szólt, senki nem nézett senkire, és a liftzene tovább játszotta ugyanazt a vidám dallamot, újra és újra.
Végül Rafi, aki nem dolgozott az épületben, így semmivel sem tartozott neki, megkérdezte: „Utálja még valaki ezt a dalt?”
Csend lett. Aztán Fischer asszony suttogta: „Minden nap.” „Tizenegy éve”, mondta Gloria. „Álmomban is hallom”, mondta Dev. Mindenki lassan Landau úr felé fordult, aki nagy érdeklődéssel tanulmányozta a plafont. „Én választottam”, mondta végül. „A zenecég egyik embere azt mondta, hogy boldoggá teszi az embereket.” Aztán tehetetlenül nevetni kezdett, és mindenki más is.
Dúdolni kezdtek, aztán énekelni, nagyon hamisan, és Abel úr mély hangon énekelt, a növényét úgy tartva, mint egy mikrofont. Harminc perc múlva kinyílt az ajtó a nyolcadik emeleten, és barátként léptek ki.
Másnap reggel Dev a liftben dúdolta a dalt. Gloria csatlakozott, aztán Fischer asszony, aztán Landau úr, az új utasok pedig riadtan bámulták őket. Negyedik szabály: dúdolj.
