A Kikötőtoronyban a liftnek szabályai voltak. Senki nem írta le őket, de mindenki ismerte őket, ahogy a fogorvosi váróterem szabályait is ismeri az ember. Első szabály: nézd a számokat. Második szabály: soha ne beszélj. Harmadik szabály: soha ne nézz senkire.
Egy hétfőn nyolc ötvenkettőkor a lift megállt a hetedik és a nyolcadik emelet között. Hat ember volt benne: Dev, egy fiatal gyakornok, kávéstállal a kezében, Fischer asszony, a könyvelő, számológéppel, Landau úr, a főnök, szürke öltönyben, Gloria, a takarító, a kocsijával, Rafi, egy futár, bukósisakkal a hóna alatt, és az öreg Abel úr, aki a lányának vitt egy növényt.
Öt percig betűről betűre betartották a szabályokat. Senki nem szólt, senki nem nézett senkire, és a liftzene tovább játszotta ugyanazt a vidám dallamot, újra és újra.
Végül Rafi, aki nem dolgozott az épületben, így semmivel sem tartozott neki, megkérdezte: „Utálja még valaki ezt a dalt?”
A csend, amely követte, más minőségű volt. Aztán Fischer asszony suttogta: „Minden nap.” „Tizenegy éve”, mondta Gloria. „Álmomban is hallom”, mondta Dev. Mindenki lassan Landau úr felé fordult, aki nagy érdeklődéssel tanulmányozta a plafont. „Én választottam”, mondta végül. „A zenecég egyik embere azt mondta, hogy boldoggá teszi az embereket.” Aztán tehetetlenül, csukott szemmel nevetni kezdett, és a többiek egyenként csatlakoztak hozzá.
Dúdolni kezdtek, aztán énekelni, nagyon hamisan, és Abel úr mély hangon énekelt, a növényét úgy tartva, mint egy mikrofont. A dallam, amely tizenegy évig kínzás volt, most az egyetlen dolog lett, amit mind a hatan kívülről tudtak. Amikor kinyílt az ajtó a nyolcadik emeleten, barátként léptek ki.
Másnap reggel Dev a liftben dúdolta a dalt. Gloria csatlakozott, aztán Fischer asszony, aztán Landau úr, az új utasok pedig riadtan bámulták őket. Negyedik szabály: dúdolj.
