Yusuf tizenegy éves volt, amikor az anyjával, aki ott talált munkát, új országba költözött. Az első iskolai napján tíz szóból nagyjából egyet értett meg. Az ebédlőben azt akarta mondani: „Éhes vagyok.” Ehelyett azt mondta a menzás néninek: „Én egy szendvics vagyok.” A néni furcsán nézett rá, és adott neki egy savanyú uborkát.
Yusuf minden este öt új szót tanult, és cédulákat ragasztott a lakás tárgyaira: ajtó, ablak, kanál, vízforraló. Az osztályban egy Mia nevű lány ült mellette. Nagyon gyorsan beszélt, de ha Yusuf elveszett, türelmesen rajzolt neki. Otthon az anyja is tanult, és büszkén jó reggelt kívánt az egész buszon.
Két hónap múlva a tanárnő bejelentette, hogy pénteken minden gyerek egy percig beszél. Yusuf a fürdőszobatükör előtt gyakorolt, amíg a tükör jobban nem tudta a beszédét, mint ő. Pénteken remegett a térde. Kiállt az osztály elé, megmondta a nevét, aztán egyszerű szavakkal ezt mondta: „Az első napon azt akartam mondani: éhes vagyok. Azt mondtam: én egy szendvics vagyok.”
Egy másodpercig senki sem mozdult. Aztán az egész osztály nevetett, és Yusuf látta, hogy vele nevetnek, nem rajta. Ez volt az első vicce az új nyelven. „Mondd még egyszer!”, kiáltotta Mia. Az ebédlőben a néni egy második savanyú uborkát tett a tálcájára. „A szendvicsnek”, mondta.
